Időközben visszaérkeztem Linzbe és már javában az egyetemre készülök, de azért az amerikai kitérőről még egy utolsó post következik.

A két hét alatt igazából úgy éreztem, hogy olyan hatalmas különbség nincs az európai és az ottani élet között.

Persze azért van pár érdekesség, mint például:

• Pirosnál lehet jobbra kanyarodni.
• STOP táblánál az megy először, aki korábban állt meg.
• Az amcsiknak bazinagy autóik vannak! De tényleg bazinagyok!
• Ha nincs autód (vagy a csapatban, amibe tartozol nincs legalább 1 kocsi) nem tudsz elmenni sehova! Iszonyatos távolságok vannak és nincs rendes busz meg villamos vagy hasonlók.
• Pennsylvania-ban a kocsikon csak hátul van rendszám.
• Mindennek víz íze van.
• A WC technikához nem értek, de az észrevettem, hogy ez ott totál másként működik. Nem lehúzzák, hanem mondhatni felöntik, szóval elsőre olyan mintha eldugult volna, megtelik vízzel, aztán lefolyik. Eddig engem ez a téma nem érdekelt, de most rácsodálkoztam!
• A kilincsek teljesen mások.
• Mondjuk ez az én felkészületlenségemnek köszönhető, de sosem tudtam, hogy hány fok van, mennyivel megyünk, milyen nehéz valami, és mennyi van még hátra az útból, mert lusta voltam betanulni a váltószámokat.
• Minden olcsó! A kaja, a házak, az autók, a ruhák és az elektronikai cikkek.. minden! A kajákról most nincs statisztikám, de az egyik hétvégén elmentünk egy bevásárló körútra (ez önmagában kb. másfél óra autózás volt), ahol 107$-ért vettem magamnak futónadrágot, futópulóvert és futó jacke-t. Itt Ausztriában csak a gatya került volna kb. 60 EURba (~78USD).
• Az emberek alapvetően sokkal kedvesebbek és folyton viccelnek meg nevetnek. (ez pozitívnak hangzik, bár a valóságban nem feltétlen az)
• Az amerikaiak kövérek! Korábban azt gondoltam, hogy ez megint csak egy hülye klischee, minthogy mi gulyást eszünk, de ez nem így van! Elképesztően sok a kövér ember és itt nem túlsúlyról van szó, hanem konkréten olyan, mintha zsírból lennének. Nyilván nem minden amerikai kövér és sok ott is az egészségesen élő ember, de így két hét után átlagosan jóval több nagyon durván elhízott embert láttam, mint Európában. Az egyik német srácnak többször kellett amerikaiakkal dolgoznia és panaszkodott, hogy túl nagyok, a többiek pedig mondták neki, hogy ezt ne mondja nyilvánosan, mert itt komolyan veszik a személyiségi jogokat. Erre csak annyit mondott, hogy "oké, de azért mozognia mégiscsak tudni kéne". Hát szerintem ez jól mutatja a helyzetet.
• Az amerikaiak folyton kajáldákba járnak és minden étterem dugig tele van. Ez nem feltétlen függ össze az előző ponttal, de pl. két órát kellett várnunk egy szombat este, hogy bejussunk egy Cheesecake Factory-ba. Viszont megérte várni! Persze mi azonnal mondtuk, hogy itt nincs válság és pörög a gazdaság (igazából németül nem "pörög", hanem "boomt" vagy "brummt").
• Mindenhol lehet credit carddal fizetni. Jómagam egy MasterCard kártyával toltam, ami tökéletesen működött, csak arra kell figyelni, hogyha lehúzós gépnél fizetünk, akkor a "credit"-et kell választani.

Most pedig akkor jöjjön a visszaút:

Az első gép csak péntek délután 14:15-kor indult, így volt időm délelőtt összepakolni.

Az eredeti terv szerint Pittsburgh-ben taxival mentem volna a reptérre, de miután az interneten utánanéztem a helyi taxilehetőségeknek és összesen egy céget sikerült találni a városban,  ami viszont 1-től 5-ig terjedő skálán kemény 1-et tudott elérni "never use this crap service!" kommentek kíséretében, gondoltam rákérdezek a helyi barátainknál ügyfeleinknél, hogy mégis mit javasolnának. Mondták, hogy szó sem lehet róla, hogy taxizom, majd ők kivisznek. Ez így is lett, szóval nagyon hálás vagyok nekik.

A reptéren a checkin-nél amikor benyúltam a táskámba az útlevelemért sikerült elég rendesen elvágni az ujjam, így mire a security-hez értem két véres zsebkendő is volt nálam, de ez egyáltalán nem érdekelte őket. Szerintem egy hullával is oda lehet állítani, ha nincs nálad fém tárgy, amikor átmész a kapun már jó vagy.

A változatosság kedvéért a hazaút nem New York-on, hanem Washington-on át történt, ahová ismét egy United géppel mentem, amiről ennyi tapasztalat után már biztosan állítom, hogy rosszabb, mint nálunk Európában a Lufthansa CityLine. Mondjuk ez az út csak 1 óra volt, de az a Bombardier Q400-as gép iszonyatosan pici, alig volt hely, és megint nem adtak semmit enni, sőt most még inni sem. Persze nem siránkozni akarok, de egy 2 átszállásos, 17 órás útnál azért számít, hogy kapunk -e kávét meg valamit enni.

A Washington-i reptér egészen kedves hely, mondjuk itt is kellett villamosozni, amiben itt az volt a durva, hogy nincs benne sofőr, hanem egy gép irányítja. Ezt kiszálláskor vettem észre, ha erre korábban jövök rá, akkor lehet, hogy inkább a pár kilométeres sétát választottam volna. Mondjuk ez eléggé hiteltelenné tesz, de én akkor sem akarok olyan gépekbe beülni, amit teljesen egy szoftver irányít... 
Itt kb. másfél órát töltöttem el, aztán mentem tovább Frankfurtba, de már a számomra sokkal szimpatikusabb Lufthansa gépével, méghozzá megint egy Boeing 747-essel, ezzel ni:

Egyébként Washingtonban Lufthansa gate-je mellett közvetlen az Austrinan Airlines gate-je áll, és alig pár perccel az én gépem előtt indult egy gépük Bécsbe. Amikor már benn ültem a Lufthansa gépben és ezt láttam az ablakon:

rögtön gondoltam mekkora hazaárulás ez a főnökömtől, hogy itt áll egy osztrák és egy német gép egymás mellett, erre nekem a németbe vesz jegyet! Még nem találkoztam vele, de tuti meg fogom neki mondani, hogy ki van rúgva! A dolog szépséghibája, hogy a Lufthansa 100%-ban birtokolja az Austrian-t én pedig nem tudom kirúgni a főnököm.

Mindenesetre a németek már sokkal jobbak voltak, mint a United, itt már volt mit enni és enni. Ráadásul pont naplementében szálltunk fel:

Megjegyezném, hogy a napfelkelte tök ugyanilyen, csak a másik felén van, szóval arról nincs kép.

Aztán az utazás nagy része éjszaka, sötétben telt.

Mellettem két német ült, de a stewardessek (Flugbegleiter...) összevissza beszéltek hol németül, hol angolul, szóval, ha engem kérdeztek elsőre, akkor még angolul rendeltünk, ha a németeket, akkor mire hozzám értek már velem is németül beszéltek. A legdurvább viszont az volt, amikor kihozták a vega kajámat azt mondja nekem a srác, hogy "Te ugye beszélsz magyarul?!", de így ahogy írom! Erre én persze csak annyit tudtam mondani, hogy "What did you just say?", mire aztán rájöttem, hogy basszus tényleg magyarul beszél! Mert az történt, hogy a rendelésnél látta a nevem, és véletlenül ő is magyar.

A ~8 órás utat most jobban viseltem, mint legutóbb, mikor nem sokkal reggel 7 óra után Frankfurtban kiszálltam friss és lendületes voltam, mondjuk leginkább azért, mert kb. fél óra késésben érkeztünk, így igencsak éles volt az átszállás. Útközben azért még fotóztam egy Airbus A380-ast (ezt onnan tudom, hogy rá van írva).

Aztán következett a Frankfurt-Linz Lufthansa CityLine járat, ami pont az a kategória, mint az USA-ban a korábban említett United gépe a Pittsburgh-Washington távon. Itt viszont már volt hely a táskámnak és kaptunk csokit meg kávét, ami nekem akkor reggel nagyon jól esett (persze lehetett mást is kérni).

Helyi idő szerint picivel 10 után értem Linzbe, ahol jött a következő meglepetés, ugyanis nem érkezett meg a csomagom. Gondolnánk, hogy ilyenkor nagy idegesség tör ki, meg hasonlók, de a hosszú út és a biztosítás megnyugtatja az embert! Sorban álltam a hibabejelentőnél, ahol mondták, hogy Frankfurtban ragadt, mert az lehet, hogy én gyorsan elértem a gépem, de a csomagot nem tudták már felrakni rá, viszont megnyugtattak, hogy délutánra itt lesz és ki is szállítják nekem. Ez tényleg így lett, szóval az ajtóig utánam hozták.

Este 7 körül lefeküdtem aludni és csak annyit tudok, hogy másnap délután 1-kor keltem.

lg
Gergö

Tags: Amerika, Személyes