Most egy picit eltérünk a blog eredeti céljáról és az Amerikai utazásomról következik egy beszámoló, amit valószínű majd tovabbi részek követnek.

Mindenkinek az az első kérdése, hogy én mi a rossebet keresek mit csinálok Amerikában, úgyhogy akkor ezt gyorsan tisztázzuk: a számomra nagyon kedves S betűs német cégnek (amit egyébként éppen egy osztrák vezet…) fut itt egy billion dollar projectje, aminek egy kis részéhez a mi rendszerünket használják. Így aztán adódott, hogy akkor látogassak ide, találkozzak fontos emberekkel, tegyek úgy mintha én is fontos lennék és válaszoljak a kérdésekre meg gyűjtsek hasznos feedback-eket… Az egyik főnököm már jó ideje itt van. A kis csapatunk egyébként most nagy utazásban van: ketten vagyunk az USA-ban, ketten épp Indiába tartanak, ketten (a leglustábbak..hahaha) pedig Linz-ben maradtak.

Soha életemben nem ültem még repülőn, így különösen érdekes volt a kihívás. Bár én azonnal jeleztem a cégvezetésnek, hogy inkább mennék hajóval, de sajnos nemet mondtak.

Az első gépem a linzi reptérről indult. Merthogy bizony a mi Linzünknek saját reptere van! Egyébként az utána látott repterekhez képest leginkább azt tudom rá mondani, hogy aranyos. Egy terminal van és nem túl sok gate és csend. A security után ide jutunk:

Az első gép egy Lufthansa CityLine volt Frankfurtig, ami késésben indult.

Már 10 perce fel kellett volna szállni amikor megnyitották a gate-et. Ekkor gondoltam tuti lekésem a következő gépet, mindenesetre még a felszállás előtt lefotóztam a linzi repteret:

Az utazóközönség egyébként tiszta businessman társaság volt. Mindenki valami business újságot olvasott vagy legalább Frankfurter Allgemeine-t. Ez persze egyáltalán nem volt ellenemre, én mindenesetre SQL Server 2012 tutorial videókat néztem az iPad-emen. Egyébként Ausztria ilyen a levegőből:

Németország meg ilyen:

Frankfurtban kiszálláskor még azért a kísérőlányoknak  elmondtam egy „Wiederschaun“-t, mert éreztem, hogy ezt a dialektust egy ideig ezután nem használhatom.

A reptéren még egy kis buszozás következett, aztán séta a rengeteg gate között. Volt valami security control is, ahol egy ázsiai néni kérdezte, hogy meddig maradok és mit csinálok. Általában nem érdekel, hogy mi mennyire menő, de mindenesetre szemébe nézni valakinek és azt mondtani, hogy “szoftverfejlesztő vagyok és Amerikában találkozom néhány ügyfelünkkel” igenis cool dolog! A néni is így gondolta szóval tovább engedett. Utána volt még valami rendőr is, aki már német volt (ezt onnan tudom, hogy azt mondtam neki, hogy Guten Tach amire még északnémetebbül csak annyit mondott, hogy Tacchhhh) és lescannelte az útlevelem. Túl sok időm nem volt nézelődni, ilyen a frankfurti reptér:

Ezután kezdődött az igazi repulés: Lufthansa LH402, azaz egy Boeing 747-400 Frankfurt-ból, New York-ig a Newark Liberty International Airport-ra. 6207 kilóméter 8,5 óra alatt, 6 óra visszafelé az időben.

A gép egyébként a CityLine-hoz képest hihetetlenül nagy. Volt  kis kijelző minden üléshez, lehetett filmet nézni meg hasonlók, bár azon az egész kijelzőn volt szerintem annyi pixel, mint az iPad retina display-en 1 négyzetcentin. Ezt persze nem leszólásnak szánom, az egész service hihetetlen jó volt, de a kijelző attól még vacak!

Mellettem egy laza amerikai néni ült, aki imád repülni, szóval felemelkedéskor csak annyit mondott “Wooo, that’s what I like!!”

Előrendeltünk kaját az utazáshoz még a jegyfoglaláskor. Lufthansáék pedig annyira felvilágosultak, hogy nemhogy vega kaját lehet rendelni, de külön menut kapnak az ovok, meg a lactok is, sőt olyan opciók is voltak amihez még 10 év vegaság után is Wikipedia-t kellett nyitnom. Mindenesetre a kiosztáskor már csak “Western Vegetarion”  voltam.

A víz ilyen a magasból:

Amerika pedig ilyen:

New Yorkban a kiszállás után következett a pass control, ahol az esta-ért cserébe belepecsételtek az útlevelemben. Itt semmit nem kérdeztek csak hagytak tovább menni. A nagy táskámat át kellett pakolnom, hogy felkerüljön a következő gépre, aztán átmentem a reptéri villamossal egy másik terminálhoz, ahonnan egy United Airlines géppel tovább utaztam Pittsburgh-ig. Volt egy pici időm várakozni és nézelődni. Itt már persze hatalmas amerikai feeling volt mindenütt. Ez egyébként tetszik, bár ez a “Hiii, how are you!!? Nice to meet you!!” engem egy picit idegesít.

Az UA gép egészen hasonló volt a Lufthansa CityLine-hoz csak sokkal sóherebbek voltak, mert semmit nem adtak csak vizet meg valami számomra ismeretlen folyadékot.

Felszállás előtt még azért csináltam egy képet:

A felszállas már sötétben volt és New York éjszaka hihetetlenül néz ki, de sajnos a felszállaskor nem csinálhattam képet.  Mindenesetre azért van néhány fotó későbbről:

Egy pittsburghi ember ült mellettem aki mesélt sokat a városról. Mivel total felkészületlenül érkeztem minden újdonság volt számomra. Pl. elmesélte, hogy németek jöttek ide eredetileg és neki is németek voltak az ősei, elmondta a folyók nevét és adott pár tippet, hogy mit érdemes megnézni a városban.

Végül kb. 17 óra utazás után megérkeztem Pittsburgh-be, ahol aztán ismét felvettem a nagy táskámat (a Koffert) és a megbeszéltek szerint vár a főnököm, szóval elkocsikáztunk a szállásomra. Az S betűs cégnek vannak itt lakásai és az egyik pont üresen állt, amit megkaptam két hétre. Nem sorolom el mi minden van benne, lényeg, hogy két szint és sokkal több és nagyobb, mint amire szükségem van.

Ebben a szobában alszom:

A környék pedig ilyen:

Folytatás következik!

mfg

Gergö

Tags: Amerika, Személyes